Mivel ez egy köt-horgol blog is, idézek:
"Ott volt velünk Éva is, aki a húgom, nyolcéves múlt, és mostanában horgol. Elhatározta valamiért, hogy megtanul anyánktól horgolni. De még egyáltalán nem látszott a munkáján, hogy abból valaha is lesz valami, pedig a fehér fonal már teljesen feketés szürke lett és mégsem. Ennek ellenére időnként így kiáltottam:– Nahát, milyen csodálatosan gyönyörű!Nehogy elcsüggedjen és nekem kelljen befejezni. Nehogy mondja anyánk a horgolására:– Andrea, kérlek! Te vagy az idősebb, te vagy az ügyesebb, Éva a korához képest nagyon sokat dolgozott, vedd át szépen tőle, neked se árt, ha megtanulod az ilyesmit.
Anyánk ugyanis tanít, és ha a rengeteg munkája meg a más gyereke mellett marad ideje, akkor minket is nevel. Szerintem viszont teljesen elegendő, ha csak az Éva tud horgolni, és ami majd nekem kell, azt megcsinálja ő és kész. Még akkor is, ha én három évvel idősebb és tíz évvel okosabb vagyok nála."
És a Mari ne bomolj, hát isteni! Na, meg a másik két része is! Ezek mi vagyunk gyerekkorunkban, még akkor is, ha nem pont ennyien voltunk testvérek és nem olyan házban laktunk. Gyakran elhangzik egy-egy olyan mondat, amit annak idején számtalanszor hallottunk és most hangosan felnevetve jut eszünkbe újra. Másrészről mivel eltelt az idő és szülők lettünk, a felnőttek is mi vagyunk és pont ilyen lehetetlenül (jelen megközelítésben nagyon viccesen) reagálunk a gyerekeink csínyeire. Abszolút kedvenc!
És természetesen pöttyösben az igazi. ;-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése